A szökőárak pusztítása összetett folyamat, s egy sajátos forgatókönyv szerint működik. Az első csapást a parti létesítményekre az óriáshullám előtt képződő, heves léglökésként fellépő összenyomódott légpárna méri, azt pedig az őt keltő hullám követi. Ez szinte minden, a kőnél puhább anyagú létesítményt elsöpör, ami az útjába akad.

De nemcsak a betörő hullámfal pusztít, hanem a visszafelé zúduló víz is, minden mozdíthatót magával rántva. A szökőárak a hollywoodi katasztrófafilmek grandiózus trükksorozatait messze túlszárnyalva elképesztő erőkifejtésre képesek. A történelem egyik legnagyobb vulkánkitörése 1883 nyarán következett be. Az ezt követő szökőárak közül a legnagyobbik elragadta a Berouw nevű holland hadihajót, s azt aztán a kataklizma elmúltával, 9 méterrel a tengerszint felett, a parttól csaknem 3 kilométerre találták meg. Ezen kívül az útvonalán néhol 35-37 méter magasra szökő hullám még mintegy ötezer egyéb vízi járművet is elpusztított, és több mint harminchatezer embert ragadott hullámsírba Jáva és Szumátra partjain. (A Pápua Új-Guineát sújtó mostani tengerrengés hullámai a híradások szerint ennek a magasságnak a harmadát sem érték el.)

 

Egy-egy nagyobb rengéshez több egymást követő cunami is társulhat, és az a téveszme, hogy az első a legpusztítóbb, könnyen végzetessé válhat az óvatlanok számára. Ráadásul a hullámok egymás hatását fel is erősíthetik, de akár ki is olthatják. Így az egymást követő hullámok viszonya szintén megszabja a rombolás mértékét. Az elmúlt 2500 évben a följegyzett nagy pusztítással járó szeizmikus szökőárak száma nem érte el a háromszázhetvenet. Ez a szám is mutatja, hogy még a legnagyobb földrengések is csak ritkán járnak együtt szökőárral. Ennek az oka az, hogy a cunamik kialakulásához szükséges hirtelen és nagyméretű tömegáthelyeződések, meg az ezzel járó térfogatváltozások – szerencsére – csak néhány földrengést kísérnek.