A veszélyeztetett térségekben előrejelzőrendszer működik, immáron több mint fél évszázados múlttal. A második világháború után adva voltak a hatékony riasztás alapfeltételei, s már csak egy gyilkos erejű cunami kellett, hogy cselekvésre serkentse a hatóságokat. Aztán ez 1946. április 1-jén meg is érkezett az Aleuti-szigetek térségéből, igencsak meglepve a hawaiiakat. Ezután az Amerikai Egyesült Államok csendes-óceáni katonai meteorológiai szolgálata kapta feladatul, hogy kiépítse és működtesse az előrejelzési rendszert. Hamarosan a japán és a szovjetrendszerek is létrejöttek. A japánok később szorosan összekapcsolták tevékenységüket a honolului központéval, az akkori Szovjetunió viszont csak lassabban közeledett.
A rendszerek mai működésének hatékonyságát az együttműködésen kívül a megfigyelőpontok bővülése is segítette, s a műholdak is bekapcsolódtak e munkába. De önmagában még ez is kevés: riadótervekre szintén szükség van, s ezeket a lakossággal jól be kell gyakoroltatni. Az ilyesfajta előrejelzések nagy körültekintést igényelnek. Vakriasztás esetén nagy anyagi károk keletkeznek, nem beszélve arról a még nagyobb veszélyről, hogy megrendülhet a lakosságnak az előrejelzésekbe vetett bizalma.
A mostani szökőár idején az volt a probléma, hogy a figyelőszolgálat szakemberei ugyan észlelték a tengerrengést, de azt kisebbnek ítélték meg a valóságosnál, s emiatt fölöslegesnek tartották a riasztást. Amikor rájöttek a tévedésükre, már késő volt!
A szökőárak gyakran maguk is előre jelzik jöttüket, mégpedig azzal, hogy a tenger olyankor rövid idő alatt nagymértékben visszahúzódik. Ez éjszaka úgy érzékelhető, hogy a hátráló óceán állandó morajlása helyett néma, halotti csendet hagy maga után. Ilyenkor, ha a hullámok messzebbről érkeznek, az embereknek 15-30 percük van a menekülésre, s ez még elegendő arra, hogy elérjék valamelyik közeli dombot. Sokan ezt nem tudván, a partra siettek, hogy összegyűjtsék a fövenyen rekedt halakat, megfosztva magukat az életben maradásnak szinte minden esélyétől.
Ha az epicentrum közel van, már ez a jelenség sem segíthet. Éppen ezért bizonyos települések irányítói megfontolt várostervezéssel előzik meg a katasztrófát: a lakónegyedeket a parttól távolabb, magasabb térszínre telepítik. A kaliforniai Crescent City tengerparti területeit az 1964. évi alaszkai cunami nagyrészt elpusztította. A város e részén ma egy park terül el. |