12 percen belül vagyunk! –  a kitörő öröm hangjait visszhangozzák a szemközti völgyoldalak szikrázó hómezői, türkiz jégfalai, hótól roskadozó  fenyvesei…  A lavina-tábor résztvevői nyakig havasan, kipirult arccal gratulálnak egymásnak: pedig az elmúlt percekben „csak” négy hátizsákot ástak ki a hó alól. Örömük azonban sokkal többről szól, mint egy szituációs játék sikeres végrehajtásáról. A négy jeladóval ellátott hátizsák ugyanis négy lavina által eltemetett személyt szimulált, gyors megtalálásuk és kiásásuk tehát nem kevesebbet jelent, mint hogy ez a csapat képes életet menteni – méghozzá négyből négyet! 

Pedig 12 perce még fogalmuk sem volt arról, pontosan merre lehetnek az „áldozatok”, sőt, azt sem tudták, hányan vannak! 
Az első kereséseknél  – amikor fél óra is kevésnek bizonyult az első  eltűnt felkutatására – bizonyára egyikük sem hitte volna ezt az eredményt. 

Három nap a hó birodalmában: 

Péntek  dél körül járunk, mire megérkezik lelkes csoportunk az ausztriai Hochschwab-hegység lábánál található hangulatos gasthof-ba, a MOUNTEX ADVENTURE bejáratott oktató-központjába, ahol a gyors szállásfoglalás és átöltözés után rögtön a húrok közé csapunk: felszerelés-osztás és ismertetés, rövid bevezető a lavinákról, és már indulunk is első felfedező utunkra. Célunk, hogy behatóan tanulmányozzuk a különböző völgyoldalak hótakaróinak szerkezetét, rétegzettségét. Mindeközben persze mindenki megismerheti és kipróbálhatja a mélyhavas közlekedés mindkét értelmes módját: a sítúrázást és a hótalpazást. Azok sem maradnak jó tanácsok nélkül, akik itt próbálják ki először a terepsízés semmihez sem hasonlítható szabadságát. 

Társaságunk igen vegyes: fiúk  és lányok, ifjúk és fiatal ötvenesek, hódeszkások, gyakorlott és teljesen kezdő sítúrázók, pályaelhagyó sízők, hótalpas túrázók és mindenre nyitott érdeklődők. Ami összeköt bennünket: mindannyiunkat megigézi, elvarázsolja a havas táj szépsége, fenséges csöndje, kristálytiszta levegője. Mindannyian újra és újra át szeretnénk élni a fehérbe öltözött hegyek varázsát – majd épségben hazatérni!!  

Utunkat hatalmas sziklafalak, függővölgyek, erdős és kopár hegyhátak kísérik, mi pedig gondolatban sorra végigjárjuk a csúcsokra vezető lehetséges útvonalakat, megbeszélve, merre lehetne biztonságosan haladni, és merre nem érdemes nekivágni. Hangulatos szállásunkra szürkületben érünk vissza. 

Négyfogásos vacsora vár bennünket, amit némi pihenő után vetítéssel kísért előadás követ a hó szerkezetéről, lavinatípusokról, csodálatos tájakról, téli és nyári sítúrákról, túratervezési szempontokról, a mentés és túlélés módszereiről és eszközeiről valamint lavinabalesetekről - melyek után senkinek sem hiányzik az esti krimi… maximum a levezető sör. 

Másnap a kiadós reggelit követően újabb rövid elméleti oktatásra gyűlünk össze. Témánk: mi is a teendő lavina esetén, hogyan tudjuk megmenteni eltemetett társainkat, hogyan működnek – és hogyan nem – a mentés régi és új eszközei. Már „csak” 800 méter szintet kell leküzdenünk, hogy a Hochschwab csodálatos platóján gyakorlattá tegyük az elméletet. 

Utunk során persze folyamatosan elemezzük az érintett és látott hómezőket, hiszen bármilyen technikai eszközöket viszünk  magunkkal és bármilyen jól ismerjük azok használatát, biztonságban csak akkor lehetünk, ha felismerjük és elkerüljük a veszélyes helyeket! Ezért elsősorban erről szól ez a tanfolyam! 
Melyek ezek a helyek?  Ma ez, holnap az – a hó állapotától függően. 

Fölfelé menet még betérünk egy hamisítatlan alpesi turistaházba, majd hamarosan kezdetét veszi a keresési gyakorlat… 
Lényege: alapesetben mindenkin - aki havas hegyek felé veszi az irányt - van egy lavina-jeladó  (pieps), melyet induláskor bekapcsol, és úgy is hagyja egészen a túra végéig. Ez a tenyérnyi készülék tehát folyamatosan adja a jeleket, függetlenül attól, mi is történik velünk. Ezen kívül hátizsákunk elengedhetetlen kelléke a szonda (2-4 méteres könnyű, összecsukható rúd) és a lapát (igen erős és könnyű, szétszedhető lapát – nem tévesztendő össze a hipermarketek autósrészlegein található hólapátnak látszó tárgyakkal!). 





 

 

 

Ha valakit elsodor és teljesen betemet egy lavina, a következők történhetnek: 

a) Van rajta működő pieps, és tudják, hogy ott van valahol a hó alatt: 
Társai keresőre (tehát vételre) állítják (mindannyian!!) piepseiket, és a begyakorolt(!!) rendszer szerint haladéktalanul megkezdik társuk rádiójelei alapján a keresést. Ha a közelébe (fölé) értek, a szondával át-át döfve a hóréteget (nem hegyes) megállapítják az eltemetett személy pontos helyzetét, hogy ennek ismeretében a lehető leghamarabb kiássák a lapátokkal. 

b) Nincs rajta (vagy a keresőknél!) működő pieps: 
Társai megpróbálják felbecsülni, hol lehet az eltűnt személy (ez lehet több száz négyzetméter is!), és megpróbálják szondáikkal (ha van!) „átfésülni” a területet. Nagyon hosszadalmas, a rendelkezésre álló idő pedig nagyon kevés – a mentés sikerének valószínűsége igen csekély! 

c) Nincs, aki keresse: 
A túlélés valószínűsége közelít a nullához (az eltemetett személyt a hó betonként tartja fogva, magától megmoccanni sem tud). 

Mi tehát az a) és b)- variációkat gyakoroljuk, megpróbálva minél gyorsabbá tenni a folyamatot. De milyen lehet az, amikor szondánk eléri társunk testét, honnan tudjuk, hogy ő az, és nem egy kő vagy egy jégtömb? És milyen lehet a hó alatti szűk, hideg vaksötét várakozás? 

Kipróbáljuk! A bátrabbakat egyenként félig eltemetjük: míg ők a kiszolgáltatottságról szereznek tapasztalatokat, a többiek „élesben” szondáznak –  majd csere. 
Egy-egy mentésre rendelkezésre álló időnk sajnos szó szerint fojtogatóan (az áldozat korlátozottan jut levegőhöz) kevés: ha negyed órán belül ki tudjuk ásni, még 90% körüli a sikeres mentés esélye, de innentől rohamosan romlik a helyzet. Fél óra elteltével csak igen nagy szerencsével találhatjuk élve eltűnt társunkat… 
… jócskán benne járunk a délutánban, amikor lefele vesszük az irányt, ki sível – ki gyalog. 

A várva-várt vacsora után kiértékeljük, összefoglaljuk a nap tanúságait, vetítünk egy picit (melyet már a bennfentesek szemével elemez a csapat), majd lazulunk, beszélgetünk…  - ránk fér a pihenés. 

Így érünk el harmadik, egyben utolsó napunkhoz, mely a megismert dolgok átismétléséről és begyakorlásáról, csiszolásáról szól. Egymást követik a riasztások, melyeket a gyorsaság, a szervezettség fontosságának tudatában lévő, immár hatékony mentőcsapat egyre precízebben old meg, mígnem felhangzik a korábban remélni sem mert kiáltás: 

12 percen belül vagyunk! 

Jön a tél, idén is lesz sok lavina a hegyekben, és sajnos – mint minden évben – valószínűleg idén is szednek áldozatokat az Alpok, a Kárpátok vonulatai. Tudjuk, „az ördög nem alszik”, így mi sem hagyhatjuk elaludni óvatosságunkat. A szomorú statisztikák, az értelmetlen, elkerülhető balesetek hírei érlelték meg bennem a gondolatot, hogy a lavinákra szakosodott geográfusként és alpesi hegymászó-oktatóként két évvel ezelőtt (elsőként) beindítsam az addigi hegymászó-képzések keretéből kilógó Lavinaismereti-tábor sorozatot, mindenki számára elérhetővé téve e téli hegyek között nélkülözhetetlen alaptudást biztosító képzést.Mi a teendő lavina esetén? Hogyan tudjuk megmenteni hóval betemetett társainkat? Ezekre a kérdésekre érdemes tudni a választ mindenkinek, aki a hó borította hegyek bűvöletében él.