A gabra asszonyok Észak-Kenyában naponta öt órát töltenek azzal, hogy vizet cipelnek a családnak. Nehezek ám a kannák, a víz pedig fertőzött! A hosszú aszály még súlyosabb ínségbe taszította a porszáraz vidéket. 

Aylito Binayo jól ismeri a járást a hegyen. Hajnali négykor, csillagfénynél is letalál a sziklás ösvényen a folyóhoz. Visszafelé már húszkilós vizeskannával a hátán kapaszkodik föl a falujába a meredek hegyoldalon. Élete eddigi huszonöt évében több ezerszer megtette már ezt az utat, nagyobbacska kora óta naponta legalább háromszor jár le a folyóhoz, akár a többi lány és asszony a délnyugat-etiópiai Konso körzetében, közelebbről Foro faluban. Binayo már nyolcévesen kimaradt az iskolából, főleg azért, hogy segítsen anyjának vizet hordani a Toiróból.

Piszkos a folyó vize, nem volna szabad meginni. A tetejébe régóta tart már az aszály, Foro lakosainak egyedüli vízforrásából lassan alig marad valami. Binayo napjai főként vízhordással telnek. Emellett segít férjének a manióka- és babföldön, füvet gyűjt a kecskéknek, gabonát szárít és hord a malomba őröltetni. És persze főz is, meg rendben tartja a kunyhóikat és az udvart, azonkívül persze gondját viseli három kisfiuknak. Mindeme teendői közül azonban egyik sem olyan életbevágó és időrabló, mint a víz beszerzése, amelyre naponta közel nyolc órát kell szánnia.

Észak-Kenya; Rendille mellett. Előző este lajtos kocsiból töltötték tele a tartályt; de már az utolsó cseppeket meregeti ki a falu népe. A kormány csak egy hét múlva küldi a környékre a következő vízadagot.

A világ jómódú térségeiben csak megnyitjuk a csapot, és máris élvezhetjük a tiszta víz áldásait. A Föld 900 millió lakosának viszont nincs csapja, se vezetékes vize, 2,5 milliárd embertársunk pedig még a székletétől sem tud higiénikus módon megszabadulni – sokan a házuk mellett, vagy épp a vizüket adó folyó partján könnyítenek magukon. A szennyezett ivóvíz, a higiénia és az illemhelyek hiánya világszerte 3,3 millió halálesetért felelős évente; az áldozatok zöme ötévesnél fiatalabb gyerek. Mivel pedig Dél-Etiópiában és Észak-Kenyában az elmúlt években elmaradtak az esők, még szennyezett vízből sincs elég.

Észak-Kenya; Marsabit környéke. Majd 20 méter mély a kút; hevenyészett létrán kell egyensúlyozniuk az asszonyoknak; hogy kézről kézre adogatva feljuttassák a teli vödröket. Jószág és ember várja fent az éltető vizet.

Ezeken a tájakon jószerével mindig a nőkre hárul a víz beszerzése. Konso falvaiban csupán néhány hétre veszi át a terhet a férj, ha asszonya épp szült. Kisfiúk járhatnak ugyan vízért, de csak hét-nyolc éves korukig. Az ottani férfiak és nők szigorúan betartják a szabályokat. „Hamar rámondják, hogy semmirekellő asszony, aki nem maga megy a folyóhoz, hanem a gyerekeit küldi vízért” – magyarázza Binayo. Konso vidékén a nő érétke a munkabírásától függ, bizonygatja: „Ha otthon ülök és csak lopom a napot, senki sem szeret. Ha viszont le-föl rohangászok vízért, mindenki megdicsér, hogy rendes asszony vagyok.”

A harmadik világ legnagyobb részén főként a vízhiány tartja fenn a nemek közötti egyenlőtlenséget. A forói nő sokszor napjában ötször is lemegy a folyóhoz; egy-két fordulót csak azért iktat be, hogy elkészíthesse a férjek kedvencét, a sörszerű házi főzetet. Első nap, amikor Foróban jártam, a délelőtt kellős közepén vagy hatvan rest férfiembert pillantottam meg az egyik bádogtetős kunyhó árnyékában. Csak üldögéltek, diskuráltak. „Az asszonyoknak bezzeg egy percük sincs, hogy kifújják magukat” – legyint Binayo.

Lányok és asszonyok milliói hordják haza messze földről a vizet. Ha lenne csap; amit csak megnyitnának; mindennapi életük; sőt egész közösségük is átalakulhatna.

Ezen a perzselően forró délutánon marmonkannával a kezemben kísérem Binayót a folyóhoz. A terep meredek, itt-ott csúszik is. Bitang nagy sziklákon mászunk át, kaktuszok, tüskebokrok meredeznek kétfelől. Ötven perc kell hozzá, hogy elérjük a folyót – pontosabban vízfolyást, amely az év bizonyos szakaiban folyóvá duzzad. Most éppen sötét sártócsákból állt csupán, sziklás partján mindenütt szamárürülék és tehénlepény. Legalább negyvenen ácsorognak a víznél; feljebb talán hamarabb sorra kerülünk, határoz Binayo. Kora reggel különösen sokat kell várni, ezért általában már pirkadat előtt lerohan az első vízadagért. Ilyenkor négyéves kisfiára, a komoly ábrázatú Kumachóra bízza öccseit.

Újabb tíz percet kutyagolunk a tócsák mentén, mígnem Binayo megtorpan egy alkalmas, a többinél valamivel tisztábbnak tűnő pocsolya mellett. A parton gyerekek hancúroznak, viháncolva dagasztják a sarat. „Ne kavarjátok fel a vizet!” – korholja őket Binayo. Ekkor egy szamár lép a vízbe, inni akar. Amikor továbbáll, az asszonyok lehajolnak, merni kezdik a vizet. Fél órába telik, mire Binayóra kerül a sor. Fölkapja egyik marmonkannáját és sárga műanyag merőkanalát. Ám alighogy belekanalaz a pocsolyába, újabb szamár toccsan mellette a vízbe. Binayo elfintorodik, de mégsem hagyja abba, meri tovább a zavaros löttyöt. Nem vesztegetheti az időt, sok dolga van otthon.

Egy órát töltünk el odalent, és ezalatt Binayónak két marmonkannát sikerül megtöltenie – az egyiket magának, a másikat pedig nekem. A magáét durva kötéllel rögzíti, az enyém köré bőrszíjat teker, úgy köti a hátamra. Igazán kedves tőle: még a puha szíj is mélyen belemar a vállamba. Színültig teli a kanna, nyom vagy húsz kilót, menet közben állandóan a hátamnak csapódik. Nagy üggyel-bajjal fölkapaszkodom félútig, de ahol az ösvény a legmeredekebbre vált, már nem bírom tovább. Szégyen ide, szégyen oda, kannát cserélek egy nyolcévesforma lánykával, aki félakkora terhet cipel. A kislány rogyadozik a súly alatt, tíz percre a hegy tetejétől belőle is kifogy a szufla. Binayo átveszi tőle a dögnehéz kannát, fellódítja a hátára, a másik tetejébe. Lesújtó pillantást vet mindkettőnkre, és továbbindul hegynek fölfelé, legalább 30 liter vízzel a hátán.

Mindössze iszapos tócsasor marad az etiópiai Arayóból a száraz évszakban; az asszonyok alig találnak benne valami kis vizet. Most viszont; hogy följebb a folyó mentén megépült a homokgát meg a föld alatti vízgyűjtő; amikor megjönnek az esők; kézi szivattyúval már kannaszám lehet majd gyűjteni a vizet.

„Születésünktől tudhatjuk, hogy küzdelmes lesz az életünk. Ilyen társadalomban élünk. Így megy ez Konsóban időtlen idők óta” – mereng Binayo. Kunyhójuk bejáratánál, a kecskebőrön száradó manióka mellett üldögél. Ölében Kumachót tartja (még nadrág sincs a kisfiún). Binayo sosem akart többet, sohasem remélte, hogy felhagyhat ezzel az életmóddal. Ám most úgy tűnik, megváltozhatnak a dolgok.