A fiúk tűzoltók, és rettentően élvezik a dolgot. 
„Megint elintéztél egy fát, haver?” 
„El én!” – feleli széles vigyorral a másik. 
„Imádom ezt a hangot!” 

Ezen a júliusi vasárnapon délelőtt 11 felé jár az idő, s Idaho lángokban áll. Több nagy erdőtűz pusztít most erre, mint bárhol másutt az Egyesült Államokban. Füstoszlopok törnek az égnek, a hatóság pedig elrendeli a kitelepítést. Az állam fővárosától, Boise-tól északra alig pár órányi autóútra található a hasonnevű nemzeti park. A Lucky névre keresztelt tűzvész éppen itt tombol. Villámcsapásból született, akárcsak az Egyesült Államok nyugati államaiban keletkező erdőtüzek többsége. Mintegy 550 hektárt perzselt föl két hét alatt. 

A tűzoltók órákig gyújtogatnak, fröcskölik a lángot benzinfáklyáikkal, messzire hajigálják a sörösdoboznyi tűzgyújtó rudakat. Elméletben ugyanis az ellentűz megfékezi a szertefutó lángokat: nem hagy tápot a szikrának. Csakhogy a tűz igencsak alattomos ellenfél, nehéz gátat vetni a terjedésének. A tűzgyújtás pedig eléggé kockázatos. Számtalan történet kering mindent elemésztő ellentüzekről, amelyekért utólag a tűzoltókat tették felelőssé. 

Délután a fiúk megállnak egy szusszanásra. Íme a művük: elszenesedett facsonkok sok-sok hektáron. Hirtelen megfordul a szél, s halk susogás hallatszik észak felől. A tűzoltók körülkémlelnek. Az izzó zsarátnokot megannyi apró gyújtóbomba gyanánt sodorja a fuvallat a fejük fölött, tova az érintetlen erdőbe. 
„A nemjóját!” – kiáltja valaki. 

Becsörtetnek a bozótba, szikrák nyomai után kutatva. Csak reménykedhetnek, hogy a nevüket nem azokéval emlegetik majd együtt, akik kockáztattak – és veszítettek. Rövidesen visszaszállingóznak a fiúk. Nem találtak új tűzfészkeket. Ezúttal megúszták.

Hát valahogy így küzdünk itt Amerikában az erdőtüzekkel. Mindennap újabb kockázatot vállalunk, tűzzel irtjuk a tüzet, s megakadályozzuk, hogy tarra égjen a vidék.