Az ilyen elmozdulások méretét, jól példázza az 1923. évi tokiói rengés, amelynek következtében mintegy száznegyvenezer ember (!) halt meg – jobbára a cunamik miatt. E tragikus eseményeket megelőzően a Sagami-öbölben rendkívüli változások mentek végbe a tengeraljzatban. Bizonyos területeken a 100 métert is jócskán meghaladó szintemelkedéseket és -süllyedéseket észleltek (a legnagyobb mértékű elérte a 400 métert). Az ilyen hatalmas kéregdeformációk – különösen, ha robbanásszerű gyorsasággal mennek végbe – szükségképpen tengerrengési hullámok kialakulására vezetnek. Így nem véletlen, hogy a szökőárak a tektonikailag (a lemezmozgások szempontjából) aktív területekhez kötődnek, akárcsak az őket keltő földrengések és vulkánkitörések is zömükben, ezekben a régiókban összpontosulnak.

 

A Pacifikum peremterületei az aktív szubdukciós* lemezhatárok mentén épp ebbe a kategóriába tartoznak. Ez a helyzet Új-Guineában is, kivált annak északi partjai mentén, ahol a mostani tragédia történt. A csendes-óceáni lemez több helyen is az őt övező szárazföldi lemezek, alá bukik. E régiók jellemzői a nagy fészekmélységű rengések, de nagy számmal fordulnak elő – 0-70 kilométeres mélységig terjedő – sekély hipocentrumú földmozgások is. A cunamik többsége ezekkel függ össze!

A szökőárak nemcsak szeizmikus eredetűek lehetnek. Nagyméretű tenger alatti csuszamlások szintén előidézhetik őket, bár ezek létrejöttében gyakran megint csak a földrengés az ok. Egyedi példa az alaszkai Lituya-öböl természeti katasztrófája. Egy földrengést követően 1958-ban csaknem 100 millió tonnás sziklatömeg zúdult majd 1 kilométernyi magasságból a szűk szájú, ámde igen mély öbölbe. A pusztítás mértéke megdöbbentő volt. Az átellenes oldalon a hullám 522 méter magasra csapott fel, majd még néhányszor ide-oda verődött, mígnem lassan elcsendesült. Hatására a talaj nagy területen az alapkőzetig lepusztult, és a vízár az egész táj képét átrajzolta.